Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dél-Alföld

Az Alföldön sehol nem volt tűzálló föld, sőt, a Duna-Tisza köze homokos területein még fazekasságra alkalmas agyag sem. A tűzálló föld hiányában korsósok és tálasok dolgoztak az alföldi központokban, melyek nagyrésze egyszerű, mázatlan edényeket készített, s fekete edényt is égetett. A tálak már a XVI-CVII. Században is rendelkeztek díszítő funkcióval, azaz használaton kívül a falra akasztották, erre utal akasztófülük is. A falak díszítésére azonban csakis mutatós, díszes tányérok feleltek meg, így a tálasság együtt járt a mázak és földfestékek használatával, a díszítőtechnika ismereteinek elterjedésével.

 

Hódmezővásárhely a Dél-Alföld egyik legjelentősebb fazekasközpontja volt, ahol tálasmesterek dolgoztak. A vásárhelyi föld márgásagyag volt, sok volt benne a szennyeződés, elsősorban a mész, de tálasedénynek kitűnően megfelelt. Többnyire fehér engob alapon vasoxidos sárga máz színezi a vásárhelyi cserépedényeket, ez adja tüzes ragyogásukat. A korai darabokon a dísz karcolt vagy domborműves, szabálytalan zöld mázfoltokkal tarkított. Jellegzetessége a fésűs díszítés is. Később a zöld máz is gyakori, karcolt felirattal és díszítménnyel, ilyenek a pálinkás butellák és boros mihókok. Hómezővásárhelyen három városrészben is dolgoztak fazekasok.

Hódmezővásárhely-Újváros tálasai őrizték meg leginkább a XIX. Század első felének díszítését, a háromszínű mázat, a sárga máz alatti írókázást. A három máz a sárga, barna és zöld volt. Ebben a városrészben készültek a híres, vásárhelyi zöld butellák is. Az újvárosi kantások égettek feketeedényeket is, kantákat és gyertyamártót.

A másik városrész a Tabán volt, ahol ún. tarka tálasok, sárgaedényesek dolgoztak Nevüket azért kapták, mert tálaik nagy részében a vasoxidos sárga mázat használták, s csak kisebb részük volt vörös, vagy fekete alapszínű, tarka díszítménnyel. A tálak jó részén pöttyözésből, vonalkázásból alakították ki a szegélydíszt. A két városrészt a stílus hasonlósága mellett szorosan összekapcsolja a fazekasok vallási hovatartozása. Általában az egész magyar nyelvterületre érvényes Kresz Máriának az a megállapítása, hogy a református fazekasok többnyire a zöld és sárga mázakat használjál, a katolikusokat pedig a fehér alapon kék díszítmények jellemzik. Ez bizonyítható Vásárhely példáján is.

 Hódmezővásárhely-Csúcs városrész tálasait fehéredényesnek, porcelányosnak nevezték fehér edényeik után. Munkáik alapszíne fehér volt, erre írókával festették kobaltkék mázzal a díszítményeket: leves ágat, madarat, illetve egy sakktáblaszerű motívumot. A csúcsiak a tálak, tányérok mellett készítettek szenteltvíztartókat, butellákat, kancsót, köcsögöt, bödönt és bögrét, tintatartót, fedeles leveses tálakat, cserép varrókosarakat is. A vásárhelyi cserépedények között feltűnően nagy számban fordultak elő évszámos darabok. Az ember alakú butellától a fekete gyertyamártó edényig szinte mindenféle edénytípus megtalálható volt. Agyaglapokból is összeállítottak tárgyakat. Ilyen volt a tükör, melynek szegélyét rendkívül gazdagon díszítették. Különlegességnek számított a házoromdísz, valamint az ehhez hasonló kapugomb, „firhang-pálcza gomb”, melyet a függönyrúd két végére húztak. A tótkomlósi fazekasmunkák közül kiemelkednek a figurális ábrázolású (ember, kakas) oromdíszek, melyek szinte mind foglalkozást jelölnek, valamint a gazdag díszítésű pálinkás korsók, butykosok és bödönök, melyek alapszíne vörös vagy fekete. Tótkomlóson a virág -akár karcolt, mint a butellákon, akár írókázott,- sötét és világos félre osztottan árnyalt.

 

 A dél-Alföld másik meghatározó fazekasközpontja Mezőtúr volt. A mezőtúri korsósok az 1840-es évek körül még fekete edényeket égettek, ekkor kezdődött a mázak használata. Az 1850-60-as években Vásárhelyhez hasonlóan főleg zöldmázas edények készültek itt fehér alapon fekete írókás díszítménnyel. Az 1860-as években léptek önálló útra a mázak terén, ekkor az edények alapszíne a fehér volt, vörös, zöld, kék és barna színezéssel. Az 1870-es években találnak rá a túri cserépáru jellemző sárgás színére, az ún. dudi földre, melyet az Arad megyei Dudról hozattak. A mezőtúri fazekasok legjellemzőbb edénye évszázadokon keresztül a fekete ivókorsó volt. A legtöbb feketeedénynek megvolt a vele formailag megegyező mázas párja, kivételt ez alól a gyertyamártó edények képeztek, melyeket csak feketére égetve készítettek. A hazafias díszítés a kiegyezés utáni időkben szinte elmaradhatatlan. A piros-fehér-zöld csíkozás, tálon és tányéron kötelező volt. A mezőtúri agyag kitűnő korsóföld volt, de fazékkészítésre teljesen alkalmatlan. Nagy porozitása miatt kitűnően megfelelt korsónak, hiszen az edény izzadása hűvösen tartotta a vizet. A korsófélék legkülönlegesebb darabja a csárdás korsó a török hódoltság edényformáit idézi összeszűkülő, majd kiszélesedő nyakával. A túri butykos legfőbb jellegzetessége, hogy viszonylag széles nyaka a gallér után hirtelen leszűkül. A mezőtúriak készítettek a vásárhelyihez hasonló szögletes butellákat, melyek dudi alapszínűek, alsó szélén íves bemetszés van. Az országhatáron is túl híres lett a túri fazekasok legkiválóbb mestere, Badár Balázs (1855-1939). Legkiválóbb újítása, hogy felelevenítette a hódoltsági edényformákat.

 

Szeged fazekasságáról viszonylag keveset tudunk. Mázatlan kantáik formája leginkább a kalocsaira hasonlított, csak szájperemük egészen vízszintesre kihajlott, s ugyanúgy vörös festékkel öntötték le, mint a kalocsaiakat. A kanta mázas változatára a színtelen máz alá a dudi földnél sárgásabb földfestéket használtak és zöld írókával díszítették a vállán. A legjellegzetesebb szegedi edényeken a minta fekete alapon vésett. Főleg kancsóknál az edények szája és hasa alja sárgás színű, a közepét széles sávban fekete földdel öntötték le, s ebbe vésték a leveles ágakat, koszorúkat ábrázoló mintát.

 

Az alföldi fekete, mázatlan korsókészítés változatlan formában Szentesen maradt fenn a legtovább. A szentesiek korsósoknak nevezték magukat. Elsősorban mázatlan használati edényeket készítettek: tálat, tányért, szilkét, köcsögöt, kantát. A legtöbb forma készült feketére és vörösre égetve is, ugyanolyan sikált díszítéssel. Az egyetlen edénytípus, a vízfolyásos kanta volt, melyre mázat is használtak. Az egész felületét mázcsíkokkal és hullámvonalakkal díszítették, az edény túlnyomó része azonban mázatlan maradt. Készült Szentesen fekete és vörös színben egyaránt tálféle is, széles fenekű, állószélű forma, valamint felül füles fazékforma, veder, kerektepsi, mozsár, tésztaszűrő, szappantartó, bögre és köcsög, de készült koronáskorsó, sőt butykos is. A legjellegzetesebb edény a szűkülő szájú kanta volt, melyhez kantafedő is tartozott, s egész felületét fényesre dörzsölték.