Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A habánokról

A habánok (más néven anabaptisták, vagy újrakeresztelkedők) egy, a 16. században létrejött protestáns vallási irányzat képviselői voltak. Hitelveik miatt a mai Svájc és Tirol területén üldözték őket, csoportjaik Morvaország, majd a magyar vidékek (főleg Felvidék és Erdély) felé vándoroltak, ahol birtokos főnemesek hívására, patronálása mellett telepedtek le. Zárt közösségeket alkottak, elkülönülve a város vagy a falu népétől. Őrizték német nyelvüket, közösen kezelték vagyonukat, egy háztartásban éltek, s csak felnőtt korukban keresztelkedtek, mert azt tartották, hogy a hit vállalásának tudatos elhatározásnak kell lennie. Ónmázas fajanszaik olyan luxuscikknek számítottak a 16-17. századi Európában, amelyet csak a főurak engedhettek meg maguknak. Ezeket a kerámiatárgyakat csak ünnepi alkalmakkor használták, a mindennapokban a kastélyok, püspöki, érseki paloták termeit díszítették. Az edényekre a megrendelő kívánságára gyakran évszámot, monogramot, nevet, címert festettek.
 
A habán házközösség
A tiroli kalaposmester, Jacob Hutter 1529-ben tűnt fel Morvaországban, és ún. házközösségekbe szervezte az újkeresztényeket. Innentől kezdve hutteritáknak vagy hutteri testvéreknek is nevezték őket, míg magyar elnevezésük (habán) a Haushaben szóból (házközösség) ered. A több száz fős „udvarok” közös árutermelésre rendezkedtek be. A pénzt közösen kezelték, közösen intézték beszerzéseiket és értékesítették áruikat. Személyes szükségleteikről, ruházkodásukról, étkezésükről és a gyermekek neveléséről a közösség gondoskodott. Közös konyhán főztek, együtt étkeztek, aktív vallási életet éltek. Nagy gondot fordítottak a gyermekek oktatására és az iparos mesterségek tanítására. Szigorú szabályok szerint történt a munkamegosztás, amely a termelésre, a házi munkára és a családi életre is kiterjedt. Fegyelmezettségük és szigorú, igényes munkájuknak köszönhetően igen magas színvonalú kézműiparuk fejlődött ki.
A habánok Magyarországon
A magyarországi habán fazekasok jelentős ága az európai fajanszkultúrának. Stílusukat tekintve három nagy csoportra oszthatók. A koraiak a faenzai reneszánsz ízlésvilágát követik. a XVII. század második felétől fokozatosan teret hódít a barokk. Az ekkor készült, delftinek mondott darabokban egyre jelentősebb a kék szín. A növényi ornamentika mellett megjelenik az épületek, madarak stilizált, dekoratív ábrázolása. A XVII. században szinte elnépiesedik a habán kerámia. Változnak a formák, a díszítmények jobban alkalmazkodnak a helyi lakosság igényeihez. A XIX. században a katolizálás folytán a habán közösségek vagy szétesnek és helyi fazekasokként működnek tovább, vagy tovább utaznak keletre, majd Amerikába.

Az önálló Erdély megszűnése után a Habsburg-birodalom katolikus egyházának nyomására meggyengültek a habán közösségek, kerámia művészetük lassanként a helyi népművészetbe épült be. A felső-magyarországi újkeresztények hivatalosan 1685-ig működtek egyházként. Az utolsó fennmaradt hutteri közösség 1767-ben az erdélyi Alvincról indult kelet felé, Lebédiába, majd a cári Oroszországba, ahonnan a hadkötelezettség bevezetése miatt Észak- Amerikába távoztak

A habán kerámia: az ónmáz titka

A kétszeri égetéssel készített vakító fehér ónmázas fajansztárgyaik, kék- és sárga mázas kerámiáik is egyedülállóak. A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, majd ón- és ólomoxid keverékébe márották, majd a nyers mázon fémoxidokkal, -antimonsárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel- díszítették és magas hőfokon újra kiégették. Az égetés hozta elő a színeket, esetenként az alapmáz is színezett volt.  A habán fazekasok kétféle agyagot használtak. Fazekasagyagot és márgás agyagot, vagyis tálföldet. Az ónmáz csak a márgás agyagon tart repedezés nélkül. Ismerték az agyagfajták égetésének fortélyait, a kemencék különböző típusait. Legtökéletesebb alapmázuk az átlátszatlan (opak) ónmáz volt. Az ónmáz előállítására fémónt (cint) és fémólmot olvasztottak össze 20-80 % arányban, majd kemencében hevítették. A hevítés folyamán ún. kalcin (ón-ólomhamu) azaz óndioxid és ólomoxid keveréke keletkezett. A kalcint homokkal és konyhasóval kevés borkő hozzáadásával összekeverték és agyagtálakban a kemence legmélyebb helyén összeolvasztották (frittelték). Ezt a frittet vízzel péppé őrölték és ezzel mázoltak. Az ónmáz kémiailag ólomnátriumszilikát, melyben fel nem oldódott óndioxid van. Ez a fel nem oldódott fehér óndioxid teszi a mázat átlátszatlanná és fehér színűvé. Az edényeket először nyersen égették (zsengélték), majd mázolták. A díszítést a nyers, még ki nem égetett máz felületére vitték fel ecsettel, írókával. Készítettek nem csak fehér, hanem színes, elsősorban sárga ónmázat is. A sárgát antimonixiddal állították elő, amely ugyan nem színező fémoxid, de az ólomoxiddal sárga színű ólomantimóniát képez. Díszítésként kobaltkéket, sárgát, mangánlilát és zöldet használtak. Az égetést 940-980 fokon végezték. A tárgyak a kemencében tükörsima, tejüvegszerű mázat kaptak, amelyen a besüllyedt festékek ragyogóan érvényesültek. A habánok erőssége az egyenletes, színes alapmáz készítése volt, ebben megelőzték az összes európai manufaktúrát.